Hogyan jutottam el a festészetig?
Kezdhetném úgy a történetemet, hogy már kislány koromban felfigyeltek a tehetségemre…
De ez a történet nem így kezdődik.
Való igaz, mindig az alkotás közelében voltam. Nyári szünetben kézműves foglalkozások, ünnepek
előtt apró díszek készítése, Nagymamánál hímzés tanulás.
Középiskolában voltam olyan szerencsés, hogy sokféle technikával, eszközzel megismerkedhettem
rajzóra keretein belül. Agyagoztunk, szénnel készítettünk grafikákat, télen hószobrokat formáztunk.
A főiskolán vizuális nevelés volt a választott szakkollégiumom, itt ismerkedtem meg Bálványos Huba
művészúrral. Bár tudtam volna, milyen hatalmas áldás, hogy nála tanulhatok, de sajnos nem voltam
tudatában, így nem éltem a lehetőséggel, amit mai fejjel látok benne.
Sok év eltelt, sodort az élet magával. Férj, gyerekek, munka egy íróasztal mögött.
És jött a nagy változás. Magánéleti válság.
Éreztem, hogy meg kell találnom magam, mert felemészt a hétköznapi nihil.
Nagyon szerettem volna megtanulni rajzolni. Ehhez mi a leggyorsabb út? A jobb agyféltekés rajzolás.
Két nap. Ezalatt nem az történt, amire én gondoltam. Nem hozta meg számomra azt az élményt,
amire vágytam.
És akkor jött szembe Bihari Laci hirdetése. Jobb agyféltekés oktatói képzést indít. Azta… Na ez,
biztosan kell nekem. Jelentkeztem, elmentem. Teltek az órák, és egyre világosabbá vált, hogy itt én
vagyok a zöldfülű. Mindenki más már évek óta rajzol, fest, kiállításai vannak (!), rendelésekre
dolgozik(!).. Meg is kérdeztem Lacit, mit keresek én itt?! Azt mondta, itt a helyem. Na, ha van, aki így
hisz bennem, akkor illene kicsit magamban is hinnem.
Ezzel el is kezdődött az igazi munka. Felszívtam magam és olyan energiával és tudásvággyal kezdtem
neki a tanulásnak, hogy még időnként magam is meglepődtem. Azon pláne elcsodálkoztam, hogy mik
jönnek ki a kezem alól. Sohasem hittem volna, hogy ilyesmire képes vagyok.
Minél többet tanultam, annál inkább éreztem, hogy még mindig nem elég, egyre több technika,
médium van, amit nem ismerek, de meg akarom tanulni.
Ecsetet fogni nem mertem. Kb. két évig. Laci azt mondta: Figyelj ide, csak kendd össze a vásznat!
Az oktatói csapatunk (a nagy COVID idején) online összeállt és hol egyik, hol másik tagunk
vezetésével megosztottuk egymást közt tudásunkat. Festettünk akrillal, alvarellel, szeneztünk,
pasztelleztünk, de még sehol sem volt az olaj.
Na, én vettem a Lidlben olajfestéket és vásznat. Hajrá!
Videókat néztem, olvastam nagyon sokat. De csak nem jött az információ, mit hogyan kell csinálni.
Úgyhogy elindultam a kísérletezés útján. Sokat. Nem, rengeteget gyakoroltam.
És akkor egyszer csak jött az érzés. Valami nagyon mélyről jövő, megmagyarázhatatlan. A pillanatot
sohasem felejtem el. Egy portrénál megtapasztaltam, milyen gyönyörűséges összemosva az
olajfesték… Innentől kedve nem volt megállás. Ha eddig nem tettem bele minden energiát, most
minden tartalékot is mozgósítottam. Elkezdődött az olajfestő korszak.